Persze, öt percet kések az előadásról. De akkor már ott vagyok, amikor Kovács Barna bemutatja az előadót, Ungvári Zrínyi Imrét, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének tanárát. Arra gondolok, hogy ez az információ mi a fenét jelenthet egy középiskolás diák számára? Egyetemi tanár – mi az? És előadást tart „légy önmagad” címmel. Nekem akkoriban gyanús lett volna, hogy valami ezoterikus-gnosztikus marhaság… bár egyetemen filozófiát oktató tanár az előadó, talán érdemes meghallgatni.
Az indulás nem sok reményt ad. Ungvári három alapkérdéssel vezeti fel a témát. „Mit jelent embernek lenni a világban?” „Mi az értelme az életemnek?” „Ki vagyok én?”. Kiemeli, hogy a kérdésekre „kozmikus” perspektívából kell rákérdezni. Ezek a kérdések, persze, valóban mély és alapvető kérdéseknek tűnnek, és tényleg filozófiai relevanciával bírhatnak. Mert ha ezek nem filozófiai kérdések, akkor semmi sem az. Viszont ma már ezek a kérdések elvesztették elevenségüket, átcsúsztak a közhelyek világába. A közhelyekkel nem az a baj, hogy hamisak, nem igazak; ellenkezőleg, igazságuk annyira nyilvánvaló és nyilvánvalóan általános-felszínes, hogy már nem bírnak azzal az erővel, amitől egy kijelentés vagy kérdés élessé válna, s hozzám szólna. „Ki vagyok én?” – na ne már, erre kellene válaszolni?
Az előadás mégsem ebbe az irányban halad. A néhány szavas felvezető után kiderül, hogy amiről most szó van, az egy furcsa izé, az „önviszony”. Ezt megjegyzem magamnak, pedig a kivetítőn nem jelenik meg, ennek ellenére Ungvári szóban többször is kihangsúlyozza. De lehet ez csak egy „filozófus csel”, mert végülis nem tisztázódik, hogy mit kellene értsünk az önviszonyon. Persze példákon keresztül szemléltetve van: a kivetítőn ott van Van Gogh Csillagos éj a Rhonon festménye, alatta pedig egy Kant idézet: „Két dolog tölti el elmémet egyre újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem”. Viszony a világhoz, kozmikusan, mert ugye csillagok, és viszony önmagamhoz, pontosabban a bennem lévő „erkölcsi törvény”-hez. Csodálat és tisztelet. Oké. Más példa Ethien Qui könyve, a Hol van Dániel című. (Azóta megszereztem, de még nem olvastam.) Ezeken túl rengeteg példát találunk a képzőművészetben, irodalomban (Hamlet) arra, hogy az ember mindig valamilyen viszonyban van saját magával. Ennek a népszerű, közismert példái a mémek, címkefelhők, idézetek, amelyekkel elárasztjuk a Facebookot. Sőt az is, hogy selfit készítünk különböző élethelyzetekben, pózokban, vagy egyáltalán, hogy mit teszünk ki profilképnek, azt is kifejezi, hogy „hogyan vagyunk önmagunk”, milyen viszonyban vagyunk azzal, akik éppen mi magunk vagyunk – vagy gondoljuk, hogy vagyunk. De ebben a posztolgatásban, magunk megmutatásában az is benne rejlik – teszi hozzá Ungvári –, hogy az önviszony sosem egy izolált, elszigetelt én (ego) önmagáról alkotott képén alapul. Hiszen ehhez a viszonyhoz mindig hozzátartozik egy Másik, valaki, aki előtt elképzeljük magunkat. Az önmagába fordult én képe veszélyes lehet, mert igen könnyen elbukhat a személyiség saját magával ápolt viszonya, önmagával való meghasonlást eredményezve.
Erre a meghasonuláshoz rengeteg példát találhatunk. Az előadó a Vadon című filmet emeli ki, amelyben a meghasonult főhős terápiás túrázásra során egy utat tesz meg a jelenbeli és múltbeli énje között, megküzdve belső démonaival. De nem hiszem, hogy erre sok példa kellene: egy középiskolában elég sokan ilyen állapotban vannak, hiszen életkori sajátosság, hogy kicsit meghasonulunk, amikor a gyermekkorból a felnőttkor küszöbére érkezünk.
Kirkegaard, a dán filozófus gondolatai ilyen helyzetekben igencsak aktuálissá válnak, amikor az egzisztenciánkat átható életproblémákkal vagyunk kénytelenek szembesülni. Mert éppen ezekben a szituációkban adódik lehetőség, hogy személyiségünket formáljuk és alakítsuk. Kirkegaard kérdése a következő: mivel és főképpen hogyan formálhatjuk önmagunk? Válaszként három út bontakozik ki: lehetünk esztétikai, etikai és vallásos stádiumban lévő személyiségek. Az esztétikai egyén az, akihez „minden egyformán véletlenül tartozik hozzá”, vagyis az önkényes hangulatok, érzések, érzetek, benyomások (stb.) hatása alatt él. Igen, ez így valóban valami esetleges, véletlenszerű élet, hiszen ezek felett nincs hatalmunk. Az etikai egyén élete arra alapozódik „amit a szabadsága tételez”: vagyis amit etikai értelemben (hogy ez mit jelent nem derült ki számomra az előadásból, de el lehet olvasni K.-t) feladatként magamra vállalok, önként, szabadon. Amikor önmagadat választod feladatnak. A vallásos stádium-ra Ungvári még ennyire sem tért ki, az már az „abszolút módon hinni” kategóriája, a credo quia absurdum.
Már ennyiből is látszik, hogy az előadás mégsem valami mambó-dzsámbó önismereti cucc volt. Lícis koromban valahol itt vesztettem volna el a fonalat, hiszen az előadás ekkor már kezdett besűrűsödni, megtelt idegen szavakkal, fura fogalmakkal, olyan gondolatokkal, amelyeket erőfeszítés érteni. De talán ilyen a filozófia: nem könnyű, kihívás, felhívás, mittomén. De azért még nagyon vagány, be lehet zsongni tőle.
Ilyen név Michel Foucault, akinek kapcsán az individualizmus fogalmáról és történeti formájáról esett szó. Kihangsúlyozott szerepet kap egy görög terminus, az aszkézis. És nem, nem valami önsanyargató, önkínzó vallásos dologról van szó, hanem egy olyan szellemi-testi gyakorlatról, amikor az „önmagunkkal való törődés” megtörténik. Ebben valóban benne van a testünkkel való foglalkozás (testedzés, étkezés, szexualitás, higiénia), a „helyes életvezetés (önuralom, önvizsgálat, képességek tudatosítása, fejlesztése), illetve a másokkal való kapcsolataink ápolása (kollegák, barátok, párkapcsolat, házasság, sőt politika). Az alapkérdés az, hogy miként alkotjuk magunkat egyénné, pontosabban „hogyan alkotjuk meg magunkat, mint a morális cselekvés alanyait?” Önkultúra, életművészet, létezésművészet, önmagunkkal törődés – egy rakás ismerősnek tűnő fogalom, de az előadás során folyton más árnyalatokban, jelentésekben tűnnek fel. Például egy idézet Epiktétosztól: „az ember szabad és értelmes, illetve szabadon értelmes; természeti lény, amely az önmagával törődésre hivatott”. Igen, Foucault kapcsán is ilyesmiről volt szó, de mégsem erről…
Mielőtt a hallgatók figyelme végleg lemerült volna, s mindenki elalszik, Ungvári átvált egy „beszélgetős” előadásmódba. Kérdéseket tesz fel a diákoknak, néhányan válaszolnak, de egy ilyen tömör elméleti rész után kevés a magabiztos, határozott válasz. Mert: „szeretnünk kell önmagunkat?” Igen, de ez nem egoizmus? Nem, de akkor hogyan valósítjuk meg magunk? Mi az az öngyűlölet? A kereszténység szeretet parancsa, itt mit jelenthet?
De a zavarba ejtő kérdésekkel nincs még vége a történetnek. Az előadás ismét kanyarodik egyet: a filozófia felé. Pierre Hadot-ról van szó, akinek az az álláspontja, hogy „a filozófia életmód”. Vagy életút. Way of Life. Maniére de vivre. Ezt pedig különböző „lelkigyakorlatokkal” (vagy szellemi gyakorlatokkal, spiritual exercises) lehet megvalósítani, olyanokkal, mint az elmélkedés, koncentráció, írás, olvasás, beszélgetés, a közösségünkről való gondoskodás. Vagy a barátkozás. Ez a szerző, éppen mint Foucault, az antik szerzőkre támaszkodik. Igen, itt is az aszkézisről van szó. De ez nem az „önkultúra”, nem az individuum kiépítése, hanem a filozófia maga, mint „életmód”. (Közben eszembe jut Heidegger, aki szerint a filozófia „létmód”: vajon az mit jelenthet egy ilyen kontextusban?)
Személyiségetika. Ismét egy új fogalom, ismerős, s mégis már csak kérdések jutnak eszembe róla. Személyiségetika: „kinek-kinek saját életével kapcsolatos meghatározó állásfoglalása”, ennek tökéletesítése, gondozása. Ez, de még ennél több is: önelvesztés, önbeteljesítés, önmagunkká válás. Néhány téma felvillanása, mindenik összefügg az eddig elhangzottakkal, s egy nagy kérdésbe torkollanak. „Hogyan válunk azzá az emberré, akik vagyunk?” Az előbb nem véletlenül jutott eszembe Heidegger, ekkor már ő is szóba kerül. Illetve egy film, részleteket nézünk belőle. Érdemes megnézi a teljes filmet.
Kirkegaard, a dán filozófus gondolatai ilyen helyzetekben igencsak aktuálissá válnak, amikor az egzisztenciánkat átható életproblémákkal vagyunk kénytelenek szembesülni. Mert éppen ezekben a szituációkban adódik lehetőség, hogy személyiségünket formáljuk és alakítsuk. Kirkegaard kérdése a következő: mivel és főképpen hogyan formálhatjuk önmagunk? Válaszként három út bontakozik ki: lehetünk esztétikai, etikai és vallásos stádiumban lévő személyiségek. Az esztétikai egyén az, akihez „minden egyformán véletlenül tartozik hozzá”, vagyis az önkényes hangulatok, érzések, érzetek, benyomások (stb.) hatása alatt él. Igen, ez így valóban valami esetleges, véletlenszerű élet, hiszen ezek felett nincs hatalmunk. Az etikai egyén élete arra alapozódik „amit a szabadsága tételez”: vagyis amit etikai értelemben (hogy ez mit jelent nem derült ki számomra az előadásból, de el lehet olvasni K.-t) feladatként magamra vállalok, önként, szabadon. Amikor önmagadat választod feladatnak. A vallásos stádium-ra Ungvári még ennyire sem tért ki, az már az „abszolút módon hinni” kategóriája, a credo quia absurdum.
Már ennyiből is látszik, hogy az előadás mégsem valami mambó-dzsámbó önismereti cucc volt. Lícis koromban valahol itt vesztettem volna el a fonalat, hiszen az előadás ekkor már kezdett besűrűsödni, megtelt idegen szavakkal, fura fogalmakkal, olyan gondolatokkal, amelyeket erőfeszítés érteni. De talán ilyen a filozófia: nem könnyű, kihívás, felhívás, mittomén. De azért még nagyon vagány, be lehet zsongni tőle.
Ilyen név Michel Foucault, akinek kapcsán az individualizmus fogalmáról és történeti formájáról esett szó. Kihangsúlyozott szerepet kap egy görög terminus, az aszkézis. És nem, nem valami önsanyargató, önkínzó vallásos dologról van szó, hanem egy olyan szellemi-testi gyakorlatról, amikor az „önmagunkkal való törődés” megtörténik. Ebben valóban benne van a testünkkel való foglalkozás (testedzés, étkezés, szexualitás, higiénia), a „helyes életvezetés (önuralom, önvizsgálat, képességek tudatosítása, fejlesztése), illetve a másokkal való kapcsolataink ápolása (kollegák, barátok, párkapcsolat, házasság, sőt politika). Az alapkérdés az, hogy miként alkotjuk magunkat egyénné, pontosabban „hogyan alkotjuk meg magunkat, mint a morális cselekvés alanyait?” Önkultúra, életművészet, létezésművészet, önmagunkkal törődés – egy rakás ismerősnek tűnő fogalom, de az előadás során folyton más árnyalatokban, jelentésekben tűnnek fel. Például egy idézet Epiktétosztól: „az ember szabad és értelmes, illetve szabadon értelmes; természeti lény, amely az önmagával törődésre hivatott”. Igen, Foucault kapcsán is ilyesmiről volt szó, de mégsem erről…
Mielőtt a hallgatók figyelme végleg lemerült volna, s mindenki elalszik, Ungvári átvált egy „beszélgetős” előadásmódba. Kérdéseket tesz fel a diákoknak, néhányan válaszolnak, de egy ilyen tömör elméleti rész után kevés a magabiztos, határozott válasz. Mert: „szeretnünk kell önmagunkat?” Igen, de ez nem egoizmus? Nem, de akkor hogyan valósítjuk meg magunk? Mi az az öngyűlölet? A kereszténység szeretet parancsa, itt mit jelenthet?
De a zavarba ejtő kérdésekkel nincs még vége a történetnek. Az előadás ismét kanyarodik egyet: a filozófia felé. Pierre Hadot-ról van szó, akinek az az álláspontja, hogy „a filozófia életmód”. Vagy életút. Way of Life. Maniére de vivre. Ezt pedig különböző „lelkigyakorlatokkal” (vagy szellemi gyakorlatokkal, spiritual exercises) lehet megvalósítani, olyanokkal, mint az elmélkedés, koncentráció, írás, olvasás, beszélgetés, a közösségünkről való gondoskodás. Vagy a barátkozás. Ez a szerző, éppen mint Foucault, az antik szerzőkre támaszkodik. Igen, itt is az aszkézisről van szó. De ez nem az „önkultúra”, nem az individuum kiépítése, hanem a filozófia maga, mint „életmód”. (Közben eszembe jut Heidegger, aki szerint a filozófia „létmód”: vajon az mit jelenthet egy ilyen kontextusban?)
Személyiségetika. Ismét egy új fogalom, ismerős, s mégis már csak kérdések jutnak eszembe róla. Személyiségetika: „kinek-kinek saját életével kapcsolatos meghatározó állásfoglalása”, ennek tökéletesítése, gondozása. Ez, de még ennél több is: önelvesztés, önbeteljesítés, önmagunkká válás. Néhány téma felvillanása, mindenik összefügg az eddig elhangzottakkal, s egy nagy kérdésbe torkollanak. „Hogyan válunk azzá az emberré, akik vagyunk?” Az előbb nem véletlenül jutott eszembe Heidegger, ekkor már ő is szóba kerül. Illetve egy film, részleteket nézünk belőle. Érdemes megnézi a teljes filmet.
Végül Ungvári egy idézettel, és három tanáccsal zárja az előadást. Idézem:
„Hűségesnek lenni magunkhoz – ez annyit jelent, hogy hűségesek vagyunk saját eredetiségünkhöz, amelyet csak mi tudunk felfedezni és megfogalmazni. Amennyiben megfogalmazom, annyiban meg is határozom magamat. Megvalósítok egy lehetőséget, amely sajátosan az enyém.” (Charles Taylor: Az elismerés politikája)
Nesze nektek, kedves diákok. Kérdezzetek. Fedezzetek fel. Legyetek.
2015 ápr. 28, Kedd
Előadó: Ungvári Zrínyi Imre, BBTE Magyar Filozófiai Intézet tanára
Helyszín: Bolyai Farkas Líceum díszterme
Cím: „Légy önmagad” önmegvalósítás, önformálás, önkultúra
Hákszi.
([email protected])
„Hűségesnek lenni magunkhoz – ez annyit jelent, hogy hűségesek vagyunk saját eredetiségünkhöz, amelyet csak mi tudunk felfedezni és megfogalmazni. Amennyiben megfogalmazom, annyiban meg is határozom magamat. Megvalósítok egy lehetőséget, amely sajátosan az enyém.” (Charles Taylor: Az elismerés politikája)
- "Kérdezz rá életed értelmére a világban
- Fedezd fel, hogy ki vagy és mit tartasz értékesnek
- Légy önmagad: hogy értelmes életet élhess"
Nesze nektek, kedves diákok. Kérdezzetek. Fedezzetek fel. Legyetek.
2015 ápr. 28, Kedd
Előadó: Ungvári Zrínyi Imre, BBTE Magyar Filozófiai Intézet tanára
Helyszín: Bolyai Farkas Líceum díszterme
Cím: „Légy önmagad” önmegvalósítás, önformálás, önkultúra
Hákszi.
([email protected])