Beszámoló Sajó Sándor: Majdnem minden könyvbemutatójáról
Sajó Sándorral már többször is találkozhattunk, járt már a BBTE Filozófia Intézetének Böhm termében. Ezért szinte feleslegesen mutatta be Szigeti Attila a könyvbemutató közönségének. Inkább csak utalt arra, hogy a Sajó mégiscsak az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet Esztétika tanszékének a tanára, aki jelesen Kant, Hegel, Kierkegaard, Nietzsche, Husserl, Heidegger, Merleau-Ponty és Deleuze filozófiájával foglalkozik, és a felsorolt szerzők némely szövegét ő is fordította magyarra. Így találkozhattunk Merleau-Ponty Az észlelés fenomenológiája friss fordításában[1], de kétszer is tartott már előadást felénk: „A határ tapasztalata”[2] illetve „A kísérteties tapasztalata”[3] címmel. A most bemutatott kötet alapgondolata így szinte ismerős azoknak, akik akkor figyelve ott voltak, hiszen a két előadás alkalmával már esett róla szó.
Szigeti Attila azzal kezdte a könyvbemutatót, hogy a szerzőről „a husserli exegézis ruhája úgy hull le, mint a ... szerelmesről?”. Ugyanis a Majdnem minden stílusa és módszertana szorosan összekapcsolódik: mert a művet a gondolkodásba való belevontság áthatja, és mintegy „a szem sarkából” megpillantva a gondolkodás tárgyát, egy „hiperreflexióban” valósul meg. Azt is lehetne mondani, hogy ez a módszer szinte Merleau-Ponty kiazmus-szerkezetét követi. Sajó reflexív gondolkodásának a tárgya, mint ahogy az alcím, A megtört totalitás dialektikája sugallja, nem más, mint egyféle számvetés a „totalitás filozófiáival” vagy akár magával a totalitás filozófiájával. A totalitás filozófiáira – és itt főképpen Kantra, Hegelre, Husserlre stb. kell elsősorban gondolnunk – az jellemző, hogy a gondolkodás és a gondolkodó viszonya zárt, és totalizáló. Totalitások címszavakban: én, világ, másik, benső, idegen, idő, történés, tapasztalat, értelem (stb.). Sajó alapgondolata pedig az, hogy ezek valójában csak „megtört totalitások” lehetnek.
Arról van szó, hogy ezek a szétválasztott elemek, a „totalitások” mindig valamiképpen összefonódnak, szervesen összetartoznak, de ez mégsem annyit jelent, hogy mellérendelt vagy komplementer viszonyban lennének, hanem azt jelenti, hogy a (tág értelemben vett) reflexió ellentmondásos, és éppen ellentmondásossága révén lehet reflexív. Példaként Szigeti a könyvből a kacérság fenomenológiai reflexióját idézte. Sajó itt arra utal, hogy a „megtört totalitás” hasonlít a kacérság tapasztalatához: vagyis amikor az „kétértelműség egyértelműségével” találkozunk. Amikor a reflexióban „az igen és a nem keveredik”, egy eldönthetetlen viszont képez, ami átvezet a „talán területeire” (Simmel). Amikor a megismerő reflexióban „a dolgok és értelmek minket fürkésznek” – ekkor a dolgok és értelmek mintha kacérkodnának velünk. A „megtört totalitás” tehát szükségszerűen megtört, és mégis, vagy éppen ezért is, szükségszerűen totalitás is. Sajó könyvéből idézve: „A totalitás csakis megtört totalitás lehet, és ezért van, hogy filozófia és élet szigorú ellentéte és elválasztása (…) ugyanúgy nem lehetséges, mint ahogyan a kettő teljes azonosítása sem.” (Majdnem minden, 160. o.) Mint ahogy a szerelemben is egyszerre van jelen az én totalizáló és önfelszámoló tendenciája. Ehhez a szerző még hozzáfűzte: “Vajon szerelmesnek lenni és filozófiát művelni, nem ugyanolyan?”
Szigeti a felvezetőt azzal fejezte be, hogy végső soron a végesség/filozófiák után (vagy közben?) Sajó könyve apológia a filozófia mellett, egyféle „csendes háttérbeszéd” amely – mint az idézetből már kiderült – rámutat a megtört totalitások összekapcsolási lehetőségeire: például filozófiát az élettel, a tapasztalatot az értelemmel, az ént a világgal, és így tovább. A későbbi beszélgetés során kiderült, hogy A megtört totalitás akár „egzisztenciális fenomenológiának”, vagy „fenomenológiai életfilozófiának” is nevezhető.
Ungvári-Zrínyi Imre a címre tett utalásokkal indította a beszélgetést. Szerinte a „majdnem” már eleve megállítja, megtöri a „minden” totalitását. És ez a „majdnem” akár arra is utalhat, hogy „valami nincs rendben” (mindennel), „ez által egy emberi viszonylatot” jelenít meg, kétségkívül ironikusan. Ehhez azonban hozzáfűzném: a könyv Bevezetőjében is történik erre utalás, ami szerint a filozófia „egyszerre a bizonyosság keresése, a kétség, hogy elérhető-e, és a törekvés, hogy tisztázzuk, egyáltalán érdemes-e egy ilyen célkitűzés (...)”. Ebben az ironikus pedig az – miképpen a „majdnem minden”-ben is, hogy a bizonyosság és kétely közötti állapotból fakadóan „a filozófus a tudás és nem-tudás paradoxonában létezik (...)”. (6 o.)
A beszélgetés folyását ez a téma indította el, nevezetesen a biztos, megalapozott, bizonyosság utáni folyamatos filozófiai igény, ami mintegy totális igényként jelenik meg a filozófia történetșben, de ami ugyanilyen totális kétellyel találja magát szemben. Így a mindenkori filozófus ebben a megtört totalitásba belegabalyodva a „Mindent kezdjünk elölről!” nevében fejti ki munkásságát, gondoljunk csak Descartes vagy Kant célkitűzésére. De akár Husserl önmeghatározását is megemlíthetjük, ami szerint ő az „abszolút kezdő filozófus”, vagy Heidegger projektjére, ami a filozófiatörténet léttörténeti újradimenzionálását illeti. A megtört totalitás dialektikája pedig abban rejlik, hogy egyrészt lehet, hogy minden eddigi ismeretem ostobaság, vagyis minden kétely (Descartes), másrészt meg soha, és mégsem minden. Mert mégis mindig felbukkan az én bizonyossága, vagy a világ adottsága, vagy a másik tapasztalata – de újfent, mint minden bukkan fel, de amint reflektálunk rá, kiderül, hogy ez is: mégsem minden. Sajó szerint ezek végső soron illúziók: ám szükségszerű, s ennyiben transzcendentális illúziók (mint Kantnál). Ez az ironikus, paradoxális dialektika úgy is kifejezhető, hogy a „minden” igény lehetetlensége ellenére arra veszi rá a gondolkodót, hogy azért „próbáljuk meg, hogy minden ...”.
A beszélgetés során a beszélgetők – Sajó, Szigeti és Ungvári, de később mások is bekapcsolódtak – olyan kérdéseket érintettek, mint hogy „a filozófia kinek és milyen tapasztalatára kell választ adjon?” „Mi a megtört totalitás dialektikus mozgásban a megtörés ‘motorja’?” „Mit kezdhet a filozófia a paradoxonokkal?” „Mi a kötetben található ’Divertissement’-ok szerepe?” Vagy, hogy „a művészet vajon kitüntetett megtört totalitás-e, s ha igen, miért az, s ha nem, miért nem?” Illetve a grammatikai helytelensége ellenére miért pontos a „Je est un autre” Rimbaud-tól származó mondat? De szóba került Rosenzweig, Lévinas, Kant, Husserl, Heidegger, Hegel, Kierkegaard, Szabó Zsigmond, Ullmann Tamás és Tengelyi László, és még sok más is, akikhez a szerző mind kapcsolódik valamilyen módon. Szerintem a legérdekesebb kérdés mégis az volt, hogy vajon a megtört totalitás dialektikája nem egy olyan magyarázó elv, ami újfent mindent megmagyaráz? Vagy csak majdnem mindent?
Némely kérdésre a beszélgetés során választ kaptuk, némely válaszhoz érdemes kézbe venni a könyvet – aminek kiváló stílusa van, érthető gondolatmenetekből építkezik, nem is túl hosszú és „nem csak filozófusok érthetik”.
És némely kérdésen érdemes továbbra is gondolkozni .
A beszélgetés olyan jóra sikeredett, hogy már „nem akadémiai környezetben” folytatni kellett.
Horváth-Kovács Szilárd
______________________________________________________________
Könyvbemutató: BBTE, MFI – Böhm, 2014, okt. 28.
Könyvbemutató: Szigeti Attila;
Beszélgetők: Ungvári Zrínyi Imre, Szigeti Attila, Sajó Sándor
Sajó Sándor: Majdnem minden, A megtört totalitás dialektikája
(L’ Harmattan, Aspecto, 2014, Bp., 173 old.)
______________________________________________________________
Jegyzetek:
[1] De ő fordította többek között Merleau-Ponty: A filozófia dicsérete, és Ullmann Tamással (aki ugyancsak ismerős köreinkben) közösen Husserl: Előadások az időről c. könyveket is.
[2] Értelemképződések. (Poszt)fenomenológiai workshop, EMFT-BBTE, Kolozsvár, 2014 március 7-8.
[3] Az értelem keletkezése: értelemképződés és értelemrögzítés között, Marosvásárhely, 2012 november 17.